Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Magyar-e vagy?

2016.07.05

Igen, az vagyok, mondanám, és javítanám a kérdést is: Magyar vagy-e?

A buszon munkába menet hallgatom az embereket.

- Hát mit akarsz, miből lenne pénz az egészségügyre, oktatásra, amikor az adónkat a románokra, ukránokra, szlovákokra, szerbekre költi Orbán? Én kidolgozom a belem, aztán támogatják az ukránokat, románokat az én adómból!

-Ide jönnek nyugdíjért! Felveszik a nagy nyugdíjat, otthon aztán jól élnek belőle!

-A kölykeiket mi etetjük... Mi közöm hozzá, milyen iskolába jár az a szlovák vagy ukrán kölyök?

Kolléganőm a munkahelyen folytatja a suttogó propagandát (nem mondhatom el, hol, ez itt nem a reklám helye...)

-Vegyen sorsjegyet is, támogatja vele a stadionépítést és az ukránokat... Ha vesz egy sorsjegyet is, nem csak adóját utalja át, a román vállalkozók is sok pénzt kapnak... Eltartja vele az élősködőket!

Ebédszünetben megkérdezem tőle: - Szerinted én magyar vagyok-e? - Persze, válaszolja. - Nos, mondom, képzeld, én „román” vagyok... Néz rám, mint a borjú az új kapura.

- Hogy lehet ?– csodálkozik – Se nem látszik, se nem hallatszik... Te tényleg román vagy?

- Erdélyi vagyok, mondom, erdélyi magyar.

Néz rám, mint olyanra, aki megette a nemzet vajas kenyerét.

- Már 25 éve fizetek adót és járulékokat, hogy neked nyugdíjad legyen... Tudod?

Hallgat. Arcáról csalódottság süt. Nincs ellenérve. Csak úgy utál... A 2005-ös népszavazás óta folytatják a suttogó propagandát azok, akik most is inkább a szír, iraki, afrikai migránsokat fogadnák szívesen Magyarországon. Tőlük nem sajnálnák az adóforintjaikat. És a kedvenc kockás ingüket is odaadnák egy szavazatért.

Negyedszázada, amikor Magyarországra jöttem, Szegeden szerettem volna kérelmezni a magyar állampolgárságot. Akkoriban nem volt ez olyan egyszerű, mint manapság. Amikor minden papírom együtt volt, bementem a szegedi anyakönyvi hivatalba, és megpróbáltam benyújtani állampolgársági kérelmemet. A szolgálatos tisztviselő hölgy kinyitotta a dossziét, belenézett, és megjegyezte: - Akkor hát maguk románok...

- Nem, mondtam, mi magyarok vagyunk.

- Hol született? -kérdezte élesen.

- Hargita megyében.

- És az nem Románia?

- De, most az – válaszoltam. - De Ön bizonyára kanyarós volt, amikor a Trianoni békét tanították az iskolában... Egy magyar köztisztviselőnek illene tudnia...

- Maga itt nem fogja beadni a kérelmet – üvöltötte, és valósággal hozzám vágta a dossziét.

Másnap reggel felültem a vonatra és Budapestre utaztam. Belügyminisztérium, Honosítási és állampolgársági osztály. Akkor volt ilyen. Az osztályvezető asszony (ma is emlékszem a nevére, dr. Madari Edit), amikor előadtam panaszom, azt mondta: - Asszonyom, bocsásson meg, szeretnék úgy beszélni magyarul, ahogyan Ön...

Kérelmemet soron kívül iktatták, panaszomat is felvették. Másnap Szegeden az anyakönyvi hivatalban kerestem a hölgyet, hogy átadjam neki a budapesti iktatószámot. Kollégája tájékoztatott: - Már nem dolgozik itt. Tegnap elküldték. Valami mocskos román feljelentette. - Én voltam az – mondtam csendesen.

A házban, ahol lakom, némelyek úgy hívnak a hátam mögött: „a román asszony”. A magyarországi társadalom egy része úgy érzi, a határon túli magyarok az anyaországiak szájától veszik el a falatot, az utcahosszán internetkávézót és telefonboltot működtető arabot, a minden második boltban hamisított bóvlit áruló, magyarul soha meg nem tanuló kínait többre becsüli, mint saját nemzettársait. Tőle nem sajnálja elcsalt adóforintjait. És a cseperedő, már magyarul jól beszélő kínai csemetének nagyobb becsülete van, mint a határon kívüli, támogatott magyar diáknak.

- Magyar-e vagy? - kérdezik. - Az vagyok. És javítom a kérdést: - Magyar vagy-e?

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.