Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A bemutató

2009.05.09

Mióta a körülmények sajátos alakulása folytán arra kényszerült, hogy egyedül éljen az idegen városban, egyre kevésbé szerette, ha megzavarták önként vállalt magányát. Nem tudott, nem is akart megbarátkozni ezekkel a különös, idegen emberekkel. A színészeket egyértelműen külön fajnak tartotta, akik nemcsak teljesen öntörvényűek, de törvényszerűen mindenben mások, mint a többi – nagyjából normális, vagy legalábbis elfogadhatóan szédült – embertársa.
Nem is tudta így utólag megmagyarázni magának, miért, hogyan került a színházba, ő, akit soha életében nem érdekelt igazán más, csak az irodalom, a zene és a politika. A szorongató helyzet, amelybe részben önhibájából jutott, munkanélkülisége, a fásultság, amely hatalmába kerítette, a politikai titkosrendőrség állandó zaklatásai, a túl sűrűn vissza-visszatérő házkutatások, talán a remény, hogy ott messze nyugtot lel... Nem is tudta... Jött az ajánlat, jelentkezett, felvették.
Amikor elõször ült be a súgólyukba, furcsa elégtételt érzett. Az izgatottságot elnyomta benne egy különös biztonságérzet; valamiféle belső kényszer hatására hitte, hogy itt nem találhatnak rá Azok. A súgólyuk huzatos, poros sötétje olyan volt, mint egy földalatti üreg, mintha egy kicsit illegalitásba vonult volna az ember. Nem látták az arcát és ő sem látta a nézőtéren összeverődött sokféle, kíváncsi, gonosz, vagy megszállott, rajongó arcot. A színpadon mozgó alakok is bábbá lényegültek át, úgy érezte, csak az fontos, amit ő mond, míg azok cérnán rángatott figurákként támolyognak fel-alá a döngő deszkákon.
A súgólyuk felől minden másként látszik, a színpad csak poros padló; előadások után gyakran elmerengett a dohos szagú kellékek, ronggyá viselt cafrangos ruhák, a hamis ékszerek talmi csillogásán, azokon a néha igazán szánalomra méltó lényeken, akik ezeket magukra öltve, képesek voltak, akár pillanatokra is elhinni, hogy egy igazi világot teremtenek. Olyanok voltak, mint a szentjánosbogarak. Este csillogtak, de ha reggelente a próbákon tüzetesen megszemlélte arcukat, csak sápadt fáradtság, üresség, az erőltetett, hamis felsőbbrendűség tudata látszott rajtuk. Többnyire műveletlenek, agresszívak voltak, érzelmeiket, akárcsak mozdulataikat az ösztönösség uralta, fegyelmezetlenek voltak, és úgy tűnt, állandóan, mindenütt színházat játszanak. Néhányukat mégis kedvelte, és volt egy közöttük, akirõl akkor balga módon azt hitte, hogy ő lesz számára a nagy szerelem.
Csak az olvasópróbákat szerette, hiszen ilyenkor kevésbé tudott előtörni belőlük a mesterkéltség, csak kóstolgatták a szöveget, amit még nem gyilkolt le a fennhéjázó átalkotni vágyás, amelynek semmi köze nem volt az alkotóhoz, sem az alkotáshoz, még nem facsarta nyomorékká a mondanivalót a többnyire egzaltált rendezők “sajátos koncepciója”. Magában megrendezte, elképzelte és eljátszotta a darabot, amelyről tudta: később úgyis végig kell néznie, amint megcsonkítják, megszégyenítik, megsemmisítik.
A rendezők többsége órával a kezében dolgozott és percmutatóra húzott a darabból. Nem számított mit, mennyit, csak férjen be az időbe. Szerencse, hogy többnyire zenés vígjátékok voltak műsoron, nem bírta volna elviselni, ha szeme láttára ölik meg Shakespeare-t, Molière-t vagy Racine-t.
Egy idő múlva, a próbák után hazafele menet, gyakran rajtakapta magát, hogy az épp műsoron levő darab valamelyik slágerét dúdolgatja. Ez biztos jele volt annak, hogy lassan megbarátkozik a világgal, amely mindenképpen fogva tartotta; hiába lázadozott ellene, hiába bírálta, nem volt képes úgy gyűlölni, mint szerette volna.
A villamoson aztán többnyire kiszakadt ebből a hangulatból. Betegesen irtózott az idegen emberek fizikai közelségétől, az izzadt testek érintésétől, undorodott a szagoktól. Útközben végig arra kellett figyelnie, hogyan tartsa magától minél távolabb ezt az izzadtságszagú, zajos, tolakodó világot.
Hét megállót utazott a lakásáig, többnyire nem talált ülőhelyet, megszokta, hogy a hátsó ablakhoz lapuljon, így elkerülhette a fel- és leszállók tolongását. A tovarobogó kockaköveket szemlélte, elmélázott az út menti fakoronák fura alakzatain és megjegyzésekkel illette magában az arra járókat. Megbírálta a nők öltözékét, kritikus szemmel méregette a tovasiető férfiakat, néha integetett a villamost bámuló gyermekeknek, s végtelenül boldoggá tette, ha visszaintettek. Így soha nem érezte igazán a félórányi villamosút hosszát, egy pillanatnak tűnt az egész, mintha egy groteszk mesevilágon repült volna át. Ha egyedül lehet a kocsiban, legszívesebben órákig körbe villamosozott volna a városon.
Panellakása kicsi volt, kellemes és patikatisztaságú. Ritkán csöngetett be hozzá valaki, akkor sem nyitott mindig ajtót. Előfordult, hogy a telefont is kihúzta ritka, csöndes szabad délutánjain, megfőzte a kávéját, s az ablak előtt álló fenyőfára néző konyhaasztalon könyökölt; időnként úgy tett, mintha olvasna, de csak merengett, bámulta a madarakat, figyelte a kinti világ apró, idegen zajait. Voltak barátságos és ellenséges zajok, kellemesek és zavaróak, de állandó párhuzamukból olyan színpompás hangverseny állt össze, hogy órákig elhallgatta. Számára ez a világ csak színek és hangok egyvelege volt, s csupán azokat szerette közülük, amelyekhez nem volt köze.
Ez a kicsiny, egy személyre szabott lakás emlékeztette a súgólyukra. Ugyanolyan biztonságosnak érezte, s ugyanolyan nevetséges volt az ablakból szemlélni a látszatoktól rabul ejtett, nevetséges világot, mintha csak színpadra bámult volna az ember.
Az első bemutató után nem akart hátramenni a próbaterembe az ünnepségre. Nem kívánta a pezsgőt, sem az ékítményektől hemzsegő, de ízetlen szendvicseket és embereket. Haza szeretett volna menni, végigzötykölődni a villamossal az utcai lámpák mesevilágán, otthon teát főzni és Villont olvasni a sárga éjjeli lámpa tompított fényénél. Ám közölték vele, hogy a protokoll kötelező, hát kényszeredett mosollyal hátraballagott.
A próbaterem nagy volt és szellős, mégis teljesen átitatta már a dohányfüst és a színésznők parfümjeinek nehéz szaga, már az ajtóban arcul ütötte a hangos, visongó nevetés, kiabálás, a pohárcsörömpölés zaja. Belépett és az ajtó mellé húzódott. Az igazgató önelégülten szónokolt, gratulált, lelkendezett, dicséretekkel árasztott el mindenkit. őt nem említette meg.
– Tényleg nem vettek észre semmit? – töprengett, a magányhoz szokott emberek módján, egyedül, félhangosan szólva önmagához. A színészek közül szinte senki nem tudta a szövegét, a bemutató számára olyan volt, mintha egyedül játszotta volna el az egész darabot.
Valóban csak bábok mozogtak a színpadon, a szöveget ő mondta a sötétből, a rejtett kuckó belsejéből, az ő hangja vált méllyé, magassá, vidámmá, zokogóvá, fényesedett és tompult, ő, csak ő beszélt egyedül, és lám, senki sem vette észre!
A gondolat elégtétellel töltötte el. Már nem bánta, hogy felé nyújtottak egy teli pezsgőspoharat s valaki hozzákoccintotta a sajátját: – Egészségedre! Később felkérték táncolni, de nem tudta, kivel táncol, csak a szöveg zengett benne, újból és újból elismételte magában a végszavakat, a válaszokat, eldúdolt egy-egy dallamsort: játszott, de most csak magának. Aztán órákig ült csendesen a sarokban, nézte a forgó, támolygó, nevető emberegyveleget, bele-beleszimatolt a sűrű levegőbe, érzékeiben lassan elmosódtak a parfüm, izzadtság és dohánybűz közötti határok.
Éjfél után véget ért a mulatság, hazafele szivárogtak a mulatozók, odajött hozzá az öltöztető és megkérte, segítsen rendet rakni. Igen, gondolta, ez a páriák dolga. Nem emlékezett, hogyan került kezébe a seprű, amely egyszerre csak energikus mozdulatokkal meglendült és az ajtó irányába hajtotta előtte a szemetet. A primadonna belépőjét dúdolgatva nyúlt a lapátért. A terem már tiszta volt és üres, a nyitott ablakon beáramló levegő kimosta a szagokat. Az ablak előtti utcalámpa sárgás fénye gőzölgő teaként ömlött be a terembe, végigfolyt a falakon és szétterült a padlón. A sarkon csörömpölve fordult be a hazainduló mesevillamos.



 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.