Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A madár

2009.05.09

Harmadik napja nem gyújtott lámpát. Barátai aggódtak érte, úgy döntöttek, hogy betörik az ajtót. Ott találták az ágyon fekve, látszólag aludt, arcán mennyei boldogság ragyogott. Meghalt - suttogták döbbenten. Valójában a madár jött érte.
Tíz évvel ezelőtt látta először. Olyan eleven volt a látomás, hogy bizonytalanul gondolt arra: talán nem is aludt, talán ébren látta, amint beúszik a nyitott ablakon és lebegve megáll fölötte. Először semmi más nem hallatszott, csak az áttetszően könnyű, gyönyörű szárnyak lebegő suhogása, ahogy angyali lepelként szálldostak előtte. A test madáré volt, de a szárnyak egy óriási színpompás pillangóra emlékeztették. Mintázatuk ragyogott a sötétben, a titokzatos, ismeretlen ábrák villogása betöltötte a szobát. Aztán énekelt neki a madár. A dal inkább halk zümmögés volt, lágy, mély, kellemes és andalító. A hang és a szárnysuhogás körülsimogatta, érezte, ahogyan belesüpped a puha cirógatásba, majd felemelkedik, lebeg, minden kifényesedett körülötte, aztán valósággal elalélt. Amikor felébredt, a szoba üres volt és sötét. Fájdalmat érzett a mellkasában, a torkában, a fejében, valami mélységes szomorúságféle töltötte el a lelkét és eleredtek a könnyei. Az álmot siratta.
Másnap úgy érezte, el kell mondania valakinek az álmát. Öreg barátja, a nyugdíjas orvos, aki öregkorára pszichológiával kezdett foglalkozni, csendben végighallgatta, majd elgondolkodva a hallottakon, megállapította, hogy minden bizonnyal halálközeli élménye volt, és elővette a sztetoszkópot. Õ megsértődött, arra gyanakodott, hogy nem veszi komolyan, sőt, úgy érezte, hogy az orvos megsértette az ő csodálatos madarát. Hazarohant, végigdőlt az ágyon, behunyta a szemét és reménykedett, hogy visszatér.
Hosszú hónapok, évek teltek el, a madár nem jött többé, és ő lassan elfeledkezett róla. Egy délután azonban, mikor munka közben, talán csak percekre elbóbiskolt a karosszékében, újra meghallotta a pompás szárnyak suhogását. A madara jött, ragyogva, könnyedén, tündöklően és megállt előtte a levegőben. Most a szemét is látta. Olyan csodálatos zöld volt, mint a legtisztább smaragd, és olyan mély, mint a hegyi tavak. Valósággal beleszédült tükrébe, egy pillanatig úgy érezte, hogy felemelkedik és beleveti magát, elmerül a smaragdszemek áttetsző mélyén. A madár zümmögött neki egy kicsit, aztán suttogva ezt mondta, többször egymás után: Visszajövök, visszajövök... És eltűnt. Ezúttal nem érzett fájdalmat, csak mérhetetlen ernyedtséget, zsibbadt volt minden tagja, úgy érezte, mintha a teste nem volna az övé, valami kellemes melegségben lebegett még sokáig és hallotta folyamatosan az andalító hangot: Visszajövök, visszajövök...
Ezúttal nem bánkódott. Hitt neki, bizonyos volt benne, hogy hamarosan visszatér hozzá. Olyan epekedő reménységgel hitt és várt, ahogyan a szerelmesek várják kedvesüket; tudják, hogy jön, s végeérhetetlen hosszúnak tűnik a várakozás minden perce.
Eddig nem ismert ilyen érzést. Hat évtizede élt egyedül, soha nem nősült meg, mindig volt legalább két-három nő az életében, akik rajongva szerették őt és egy életen át azt remélték, egyszer majd feleségül kéri őket. Csendben megöregedtek vele együtt. A gyakorta bőven ízlelt testi örömökkel is betelt már, de minden héten meglátogatta őket. Tea mellett nevetgéltek, beszélgettek, megsimogatta őket és csókkal búcsúzott. Szerelmes azonban nem volt soha. Csak élt, mérhetetlen, tömeges magányában és önzésében, élete csúcsa volt, amikor címzetes egyetemi tanár lett.
Most úgy érezte, valamit elrontott. Kimaradt valami titokból, kizárta önmagát a csodából és már nem hozhatja vissza, nem teheti jóvá. Az öröm számára végérvényesen elveszett. Rádöbbent, hogy a madár élete első szerelme. És bizonyosan tudta, hogy az utolsó is.
Úgy döntött, visszavonul. Ezen túl egész hátralévő életét azzal tölti majd, hogy Őrá vár. Hiszen megígérte, hogy visszajön.
Nyugalomba vonulási kérvényét elfogadta az egyetem vezetése, és íme, eljött az a nap, amikor utoljára megy be, épp csak elbúcsúzik, aztán elfelejti őket és csak a madárnak él.
Az ünnepség hosszú volt és unalmas, amikor hazaért le kellett pihennie. Ahogy feküdt az ágyán és a nap eseményein töprengett, a világ dolgainak hiábavalóságát boncolgatta magában, egyszer csak megérezte, hogy jön. Biztos volt benne, hogy ébren van, mégis elsötétült körülötte a szoba, és csak a madár ragyogása töltötte be.
A madár megérintette őt. Leszállt a mellkasára, és szárnyával beborította a vállát. Pihekönnyű volt, különös, ismeretlen illat áradt belőle, a zümmögését hallotta és érezte egyszerre, lehelete olyan volt arcán, mint a szerelmes cirógatás. Elmegyünk, suttogta a madár, velem jöhetsz, akarod? Akarom, mondta hang nélkül, boldogan. Érezte, hogy lassan felemelkedik, hallotta a pompás szárnyak suhogását és szállt a madárral tündöklő fényességben, nem tudta hová, csak azt, hogy most már örökre vele marad.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.