Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A mesebeli paplak II.

2009.05.10

Visszagondolok azokra a kora téli napokra, amikor apámmal a malomba mentünk, a dohogó gépből kiömlő fehér por belepte az arcunkat, a korán serkent hajnalokra, amikor anyám nem tudott ágyban tartani; oly nagyon szerettem gyúrni, nyomkodni a szép, halvány, szálas tésztát. Felidézem a sülő kenyér illatát, lesem a kemencében a kenyér mellé magam készítette „madaramat”; a nagy kés fokával leverjük a szenet a kenyerek tetejéről, s csíkos szőttes ruhákba takarva kosárba tesszük; - most tudom, miért tiltakozik bennem mindig valami, ha kenyeret látok eldobni. A kenyér szent dolog. Nagyanyám keresztet rajzolt az aljára mielőtt megszegte. Ma is hallom, amint apám asztali áldást mond, majd nekilátunk az omlós, frissen sült szeleteknek. Sok évvel később, amikor az ételjegyre vásárolt, apró, fekete, ragacsos, lapos, kenyérnek kikiáltott korpalepény került az asztalra, ahhoz is olyan áhítattal tudtam nyúlni, mint gyermekkorom magunk őrölte, fehér lisztből gyúrt finomságaihoz. Apám fanyar humorral „elefánttablettának” nevezte ezt a csirizes valamit, de az asztali áldást el nem mulasztotta elmondani felette. Az immár szükségtelenül nagy késsel nagyanyám megszentelő keresztje is rákerült az aljára.
Talán két évet jártam a szemközti óvodába, igen sokszor hallgattam az óvónénik vidám trécselését fél füllel, miközben mesét olvastam társaimnak.
Azt hiszem, négy éves sem voltam, amikor felmerült bennem a kérdés: hogy van az, hogy apám fellapozza a képeskönyvet, a képek között meglapuló apró, fekete jeleket követve, újra és újra oly szépen, egyformán kikerekíti nekem Irgum-Burgum Benedek, a Hargita hegyei között élő mackó történetét. Rózsika meséivel ellentétben, amelyekben mindig változott valami, itt szóról szóra ugyanazt hallottam mindig. Benci mackó verses meséjét néhány olvasás után szó szerint kívülről fújtam, s mikor apám az esti mesét pár szakasz kegyes „elrekkentésével” próbálta lerövidíteni, határozottan rászóltam: „Most nem ez következik, hanem az, hogy…” Így jöttem rá lassan, mi az olvasás és milyen nagy jelentősége van azoknak a betűknek nevezett apró fekete ábráknak. Most már oly hevesen vágytam behatolni titkaikba, hogy vettem az újságot és rajzfüzetembe másolni kezdtem ezeket az apró bonyolult figurákat. Esténként szüleimet és nagyanyámat arról faggattam, melyik szó képe például ez a kis karika fölötte két ponttal. Végül megtanítottak rá, mi a betű. Őszire már minden betűt ismertem, december elején pedig, szüleim nem kis csodálkozására, levelet írtam életem ötödik „angyalának”. Otromba, kissé dülöngélő betűkkel, de olvashatóan leírtam életem első versét, s boldog büszkeséggel nyújtottam át karácsony estéjén ámuló családomnak, mintha az volna a világ rendje, hogy egy ötéves kislány saját verssel lepje meg szüleit karácsonyra.
A magam olvasta esti mesék mellett naponta tanultam gyerekes szerelemmel a könyveimben fellelhető legkülönbözőbb, sokszor blőd versikéket, s nem is csodálkoztam azon, hogy némelyik már első olvasásra a fejembe megy. Nagy volt azonban a megdöbbenésem, amikor először elolvastam azt a mésszel festett feliratot, amely a parókia kerítésén kívülről díszelgett. Emlékeztem, ezt a sok szóból álló „cikornyát” minden évben frissen újra meszelte május elsejére a községháza mindenese, aki időnként ordítozva dobolt végig a falun, ha be kellett oltani a jószágot, vagy vándor mozi érkezett. A feliratnak, amelynek igazi jelentéséről akkor még semmit sem sejtettem, nem volt köze semmilyen általam eddig hallott vagy olvasott szöveghez, sőt szerintem értelme sem volt. Ez állt benne: „Éljen a Román Kommunista Párt! Éljen a mindent legyőző marxi-lenini eszme!” Kérdezősködésemet apám kesernyés mosollyal hárította el, s végigsimítva kunkori hajfürtjeimen, csak ennyit mondott: - Ráérsz még megtudni, mit jelentenek ezek a mondatok. Most inkább menj szépen játszani. – Elnézett a kert fölött úszó felhők után, a vibráló nyári levegőbe, mintha keresne benne valamit. Később tudtam meg, mit képviseltek számára ezek a jelszavak. Nem volt sokkal idősebb nálam, amikor apátlan árvaként megtanulta, mit jelent ez a szó: kulák. És ez: kulákivadék. Anyám nem tanulhatott tovább érettségi után, mert apja, az én egyetlen drága nagyapám, akit ismertem, lelkész volt Marosvécsen. Ráadásul az Erdélyi Helikon bölcsőjénél is ott bábáskodott a „dekadens” transzilvanista írókkal és báró Kemény Jánossal együtt, megfertőztetvén ekképpen „a rothadó burzsoázia és a hanyatló arisztokrácia irredenta téveszméivel”.
Akkor még korai lett volna tudatosítani bennem azt a sorsot, amelyre születésemnél fogva elrendeltettem, s amelyet felvállalni kényszerültem nem egészen tíz év múltán, még gyermekfejjel. Azokban a hatvanas évek eleji időkben még élt valamiféle halvány remény a szívekben, hogy változhat a világ, s nem felejtették el ötvenhatot, bár csak igen bizalmas körben, suttogva mertek beszélni róla. Mindenki titokban a Szabad Európát hallgatta, hogy idejében értesüljön róla, ha jönnek az amerikaiak. Legalábbis ezt válaszolta a parányi patak hídja mellett lakó barátnőm, Hajni édesapja, amikor érdeklődtem, miért gyűlnek össze esténként a szomszédokkal rádiót hallgatni. A rádió akkoriban még ritka és csodálatos kincs volt a faluban. Talán négy-öt lehetett belőle, azok köré ültek össze esténként, ha már ellátták a jószágot.
Ma is tisztán emlékszem Jankó nevű félnótás napszámosunk döbbent csodálkozására, amikor apám, Brassóból hazatérve, egy mályvavörös táskarádiót hozott. Jankó épp fát aprított télire. Írástudatlan volt, az órát sem ismerte, ám amikor a református templom öblös hangú nagyharangja megkondult, Jankó belevágta a baltát a tőkébe, vigyorogva megjelent a konyha küszöbén és jóindulatú, bamba vigyorral közölte:
-Tiszte’ssasszony, ebéd ideje van!
Csodáltam anyámat, hogyan tudta visszatartani utóbb mindig kirobbanó nevetését. Ismerve együgyű napszámosunk szokásait, az asztal készen állt, külön neki megterítve, tálalva, s anyám teljes komolysággal felszólította:
- Akkor menjen, mosson kezet!
- Minek azt? - tiltakozott Jankó – Aztán ugyes mocskos lesz!
Mindenféle víznek és szappannak esküdt ellensége lévén, állítólag csupán anyám előtti szégyenletében, hetente egyszer mosott kezet ez a kelekótya legény, amikor nálunk volt napszámban.
Azon a napon délben, amikor apám a rádióval tért haza, Jankó épp a konyhaasztalnál ült és a levesét kanalazva megjegyezte:
-Jön má’ a déli es, csak megtér a tiszte’ssúr es mán! Mitö?
Azzal evett tovább. Mert ha ő valamit kijelentett, annak végére a világ legtermészetesebb módján ragasztotta oda ezt a csupán kikövetkeztethető értelmű kérdőszócskát, mint aki azonnali választ vár, ám előre tudja, hogy azt nem fogja első hallásra megérteni. Így aztán minden mondata így ért véget: Mitö?
Apám valóban megérkezett a déli vonattal, és ahogy belépett, mindjárt büszkén a konyhakredencre helyezve új szerzeményét, a piros táskarádiót, elcsavarta rajta a gombot. A rádióból hirtelen pergő, román nyelvű szöveg hangzott fel. Jankó számára ez oly döbbenetes újdonság volt, hogy mindig hunyorgó szeme tágra nyílt a csodálkozástól. Lassan letette a kanalat, felállt az asztaltól és lopakodó léptekkel a kredenchez osont, majd hirtelen benézett a rádió mögé.
-A csillagát nekije! – kiáltott fel mérgesen – Há’ nem elbútt, ’sze sehol se látom! Mitö?
-Kicsoda, micsoda, Jankó? Mit kellene látnia? – kuncogva figyeltem, hogy anyám mindjárt szétpattan a visszafojtott nevetéstől.
-Há’ az embert, aki itt mondott, né! Mitö? – háborgott a legény és ismét belesett a rádió mögé.
Apám heteken át kísérletezett azzal, hogy megértesse vele, mi a rádió, hogyan is áll a dolog azzal a láthatatlan, de beszélő emberrel. Aztán elcsitult az ügy, Jankó érdeklődése fokozatosan lanyhult a boszorkányos készülék iránt. Ha az udvarban sürgölődő anyám a tornác fájára tette a rádiót, hogy munka közben hallja a zenét, a legény is élvezettel fütyörészett egy-egy ismerős dallamot. Néha kiültem mellé az udvarra, és mesét olvastam neki a Kis gyermekek nagy mesekönyvéből. Ennek szemlátomást örült, bár nem tudom, a fejszecsattogás miatt mennyit hallott belőle. Engem pedig csöppet sem zavart, hogy kisebb-nagyobb szünetekkel közbevágott: - Hűha! Mitö?

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.