Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A mesebeli paplak VII.

2009.05.10

Anyai nagyszüleim egy távoli marosmenti faluban, Marosvécsen laktak. Itt ringott az 1920-as, '30-as években az Erdélyi Helikon bölcsője, s a szülőatya, báró Kemény János mellett nagyapám is ott volt a korszak legjelentősebb erdélyi íróit összefogó társaság eseményein. A történet előzménye, hogy a kolozsvári Protestáns Teológiára együtt járt a báróval. Barátság szövődött az értelmes és szorgalmas görgényi parasztfiú és az ősi erdélyi arisztokrata család sarja között. Nyilvánvaló, hogy kapcsolatuk az intellektus, hazaszeretet és a népükért tenni akarás jegyében fogant, és ez tartotta életben halálukig. Kemény báró Szabó Samu nagyapámat saját birtokára, Marosvécsre hívta szolgálni. Különös helyzet alakult ki így az egyházi hierarchiában, mivel a báró, mint birtokos, a helybéli egyház patrónusa volt, ám mint tanult, de fel nem szentelt pap, segédlelkész, ilyen minőségben nagyobb ünnepeken nagyapámmal együtt szolgált a vécsi templomban. Mindig valamiféle krisztusi analógiát éreztem ebben: a nyájáról híven gondoskodó pásztor, a mindenki fölött álló úr és a szeretettel és alázattal szolgáló testvér alakja úgy forrt egybe báró Kemény Jánosban, hogy ez utóbbi soha nem kisebbítette rangját és tekintélyét a helybeliek szemében. Tökéletes úr és tökéletes szolga tudott lenni egyszerre, méltósággal, alázattal, szeretettel és hűséggel. Igazi nemes lélek lakozott benne és feleségében, Auguszta bárónőben, aki egy angol lord lányaként, hazáját odahagyva, egész életét boldog derűben és szeretetben töltötte el báró Kemény Jánosnéként, egy távoli országban, melynek létezéséről akkoriban hazája egyszerűbb fiai talán nem is tudtak.
Emlékszem, gyermekkoromban nagyapámmal meglátogattuk őket néhányszor abban az apró marosvásárhelyi lakásban, amelyet a kitelepítés után a bolsevikok kétes „kegye” juttatott nekik. Az egykori fényből megmentett néhány bútordarab között fogadtak békés mosollyal. János bácsi nagy, ódon írógépe ott állt a sarokban, jaj de szerettem magam kedvére kopogni rajta, nézni, ahogyan a billentyűket megnyomom s a jókora fémkarok lendülnek, majd a tiszta fehér lapon szép, talpas, nagy, fekete betűk jelennek meg hatalmas csattanás kíséretében... János bácsi író volt. Én is az szerettem volna lenni.
Auguszta néni kiejtésén tán leheletnyi árnyéka lengett át szép angol anyanyelvének, - angol nyelvórákat adott, részben abból tartották fenn magukat -, ám a sütemények, amelyeket kínált, pompásak voltak. Gyermekfejemben az a regényes kép élt, hogy az előkelő házaknál csakis a szakácsnő forgolódik a konyha melegében, a hölgyek napernyőjük árnya alatt sétálgatnak, beszélgetnek, unatkoznak, intrikálnak egész nap. Megkérdeztem hát Auguszta nénit, mikor tanult meg ilyen finom süteményeket sütni? - Kislánykoromban - válaszolt nevetve a báróné. - Tudod, kedvesem, egy úriasszonynak mindenhez kiválóan értenie kell, ami a háztartással kapcsolatos, hiszen másként hogyan tudná irányítani és ellenőrizni a személyzetet?
Egy alkalommal, ottlétünkkor, Auguszta néni épp a piacról érkezett haza, jókora kosarat cipelt, tán egész heti élelmük benne volt. Az ablakból figyeltem, amint méltóságteljes, egyenletes léptekkel haladt a ház felé, fejével finoman odabiccentett a bámészkodó szomszédnak, mintha csak hímzőkosarával a kertből befele sétáló ifjú kisasszony lett volna.
Később, már vásárhelyi diákkoromban ez a kép jelent meg előttem, amikor a Maros étterem földszinti termében ültünk és a helyiségbe Teleki grófnő lépett be, kövér öregasszony, virágkosárral a karján. Felszegett fejjel, méltóságteljes tartással nézett végig az ott ülőkön, majd asztaltól asztalig járva mindenütt megállt és csupán egyszer, emelt fővel, mosolyogva ennyit mondott: - Virágot tessék!
Mindig tiszta volt, avíttasan elegáns. A közönség reakcióiból azonnal le lehetett mérni annak összetételét. A fenséges jelenség, amely nem volt sem hivalkodó, sem tüntető, csupán önmagában tiszteletet parancsoló, puszta jelenlétével ingerelte a közönség bolsevik szellemű részét. – Nicsak, a grófnő! – kiabáltak be egyesek -, hogy vagyunk ma este naccságos ténsasszony! – és gúnyosan röhögtek. A grófnőről lepergett a csúfolódás, tekintetében sajnálkozó szánalmat véltem felfedezni, amint végignézett rajtuk. A közönség tekintélyes része azonban tárcája után kotorászott, és mosolyogva integetett: - Virágot kérünk szépen, méltóságos asszony! Utolsó filléreinket összekaparva, általában kiürítettük a kosarat. A grófnő mosolyogva megköszönte, majd üres kosarával a karján, királynői méltósággal távozott.
Sokáig nem értettem teljesen, mi volt ezeknek a férfiaknak és asszonyoknak a titka, akiket a hatalomra neveltek, és a legnagyobb megaláztatás sem tudta megtörni őket, a legalantasabb helyzetben is oly magától értetődő méltósággal viselkedtek, hogy önkéntelen tiszteletet ébresztettek azokban, akik találkoztak velük.
Csak jóval később, apám szavai hallatán véltem megvilágosodni, amikor azt mondta egyszer: "A társadalmi ranglétra minél magasabb fokán vagy, annál több embernek kell szolgálnod. A kiváltságos társadalmi helyzet csupán néhány kiváltsággal jár, és ezernyi kötelezettséget ró rád. Sose légy rátarti. Arra, amit magad valósítottál meg, büszke lehetsz, az őseidhez pedig méltónak kell lenned."
Így értettem meg e nagyszerű jellemek titkát. Ma is őszinte hódolattal adózom emléküknek.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.