Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


SZERENÁD

2011.04.20

„Június volt, s ujjongtunk, nincs tovább” - így kezdi Ady Endre „Üzenet egykori iskolámba” című versét. Manapság ez az ujjongás már áprilisra-májusra esik, s meg kell jegyeznem: nem mindenkinek kellemes.

Lehet, hogy rossz környéken lakom, lehet, hogy túl sok errefele a nem igazán közkedvelt pedagógus, különben mivel magyarázhatnám azt az ocsmányság-áradatot, ami napok óta beömlik esténként az ablakomon át.

Este hét óra után előkészíthetném a füldugót, de éppen nincs kéznél. Így kénytelen vagyok végighallgatni reménybeli pompás jövendőnk kornyikálását sötétedéstől hajnalig. Ezt még csak elviselném valahogy, hiszen értem én, hogy nem adatott meg mindenkinek a jó zenei hallás isteni adománya, de a szöveg... - nos, ez nem tehetség kérdése.

Hallgatom a szerenádot, (amely nem nekem szól), és mélységesen szégyellem magam. Szégyenkezem annak a pedagógus társadalomnak a nevében, amelynek valaha tagja voltam, szégyenkezem, mint szülő, és mint ember.

Íme, mondom, a tévesen értelmezett szabadság, és a hamis felnőtté válás iskolapéldája.

Szabadság? Talán nem szabad mindent. Felnőttek-e ezek a fiatalok? Ha igen, mi vár arra a társadalomra, amelyben ilyenek a felnőttek? És mit várhatunk a gyermekektől?

Szól a szerenád. Szürkülettől hajnalig. Csoportosan vonulnak napjaink ifjú titánjai, önbizalmuk és neveletlenségük magaslatán, magabiztosan bőgve ablakom alatt, folyamatosan és ütemesen tapsolva mellé a taktust: „B... meg a k... anyádat!” Valóban szépen tagolható ütemhangsúlyos verssor, de könyörgöm, nem tudnak szebbet kitalálni?

Persze, azt mondják, szentfazék, prűd banya, aki ilyet papol. De mit szólna apuka, anyuka, ha őneki kellene ezt hallgatnia hajnalig?

Esti munkám holnapra halasztom, talán véget ér az éjjelizene, s végre ismét normális időben alhatunk, élhetünk. Ma azonban, jobb híján, úgy kettő körül, amikor csend lesz, fáradtan hajtom álomra a fejem, s csupán reménykedem: szamárbőgés nem hallik a mennybe!