Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Május esti elégia

2009.06.03


Nem jár itt senki,
csak a homály keze kutakodik a lombokon,
a park fái között lámpák szeme
összevillan a májusi fuvallatban,
magányos tavaszkeresőnek fölösleges sallang az illat,
teher a „százezer csillagos" május este,
csak archetípus, melyben keresnie illene
valami bódító, hatalmas érzést,
de csöndes a park és csöndes a szív,
csak a szavak s a homály motoznak
az elme hervadó lombjai közt.

Úgy nyúl az emlékhez, mintha magához nyúlna,
hiszen testének darabja még az élmény,
de a fakó lélek már nem rezzen össze semmitől,
csak mereng az akácok természetén,
hiszen ez a vágyott s irigylett örök megújulás
számára csupán visszaálmodott csoda.

Nem jár a fák alatt más, csak bú és álom
kézen fogva, mint torz szerelmespár,
- küklopsz asszony rút manó kedvesével -
s gúnydalt költ a szellő groteszk vágyukra;
nyílik az éj szája, mint húsevő virág csalogató kelyhe,
most rovarnak lenni édes, eltűnni
a bársonyos, vörös enyészet mélyén,
megadni magunk, míg szívünk fölött lassan
összezáródnak a tűhegyes fogak.

Menekülnél ugye, elme? Hová? Hisz
sajgó világodban nincs zúg,
mit ne lengene át
mélység bűze s magasság illata,
csak csontra öltesz ünneplő ruhát,
mióta is? Tán egy évszázada?
A park fái közt a lámpák szeme
összevillan a májusi fuvallatban,
nem jár itt senki,
csak a homály keze kutakodik a lombokon.


 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.