Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Requiem

2009.06.03

(Apám emlékének)

Tizenkét éve álmodom veled,
Apám,
az ódon parókia előszobájában
állva, kémleled a kaput,
kinyitod nekem a bejárati ajtót,
hajnalba hajló éjszakai
beszélgetéseinket álmodom újra,
járatlan, hólatyakos utakon
autózol értem az elakadt buszhoz,
hogy hazavigyél engem, a lázadó,
örök tagadó, gonosz gyermeket,
mert szíved nem ismer lehetetlent,
sem elméd felfoghatatlant,
és te tudod azt a tökéletes,
minket, hálátlan fiakat
megváltó, feltétlen szeretetet.
A képed nézem, s ma már értelek.
A képen mosolyogsz, vagy épp csak sejteted
a mérhetetlen, fájdalmas tudást,
hogy nincs már többé mérhető idő,
s a tied lassan elvégeztetett.
Álmomban is így mosolyogsz,
vonásaid békéje megsimít,
a képed nézem, most már értelek,
tizenkét éve álmodom veled,
Apám,
s a te szemeddel, az elfelejtett
dimenzió békítő távolából
csöndben szemlélem a világot.

Békéscsaba, 2002. június.6.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.